vissza a többi közé
Csodálatos októberi délután volt mikor Herbert ujjongva kicsomagolhatta végre vadonatúj Praktica L2 tükörreflexes fényképezőgépét. Óriási vigaszt jelentett számára a készülék, mivel előző gépe tönkrement egy munkahelyi ünnepségen. Senki más nem látta rajta kívül, mikor Waldenmayer úr megtántorodott és a széken hagyott masinára ült. Halk roppanás - mintha csak egy kisegér nyaka roppant volna az egérfogóban - és vége lett. Annak a pillanatnak mélysége volt. Ha könnycsepp hullik bele, soha az aljára nem ér. Ám a bánatnak ezt a feneketlen kútját most betemette, amint a zárkioldóra vetülő napfényben gyönyörködött.
- Te kis drezdai ékszeres doboz! - becézgette Herbert némán formálva a szavakat, míg nem a konyhai kakukkos óra véget vetett az intim pillanatnak.
Elke az Oázis bárban várt rá fél nyolckor. A lány eredetileg későbbre tervezte a randevút, ám kilenctől élőzene volt a teraszon, amit Herbert nem nagyon kedvelt. Sem a tánc sem a zene nem hozta lázba. Idegen volt számára mindkettő, s valahányszor erre terelődött a beszélgetés, azonnal hárította a témát védekező pózba merevülve. A láthatatlan a láthatóval ne keveredjen. A zenének ott van a fül, a mozgásra a sport. Bár ez utóbbi kijelentése nem volt túl meggyőző, mozgástól megkímélt testalkata aligha támaszthatta alá érveit.
Csak egészen hátul kaptak asztalt a zongora mellett, s hiába tett Herbert néhány bátortalan utalást, a pincér ebben a tekintetben rendíthetetlen maradt.
- Uram, péntek este kész csoda, hogy egyáltalán van üres asztalunk. – mondta, és valószerűtlenül merev tartással távozott.
Az első percek néma csendben teltek. Herbert feszült volt, akár a legelső alkalommal. Kényszeredetten babrált egy söralátéttel, miközben a terítő négyzeteit számolta. Tizenkettő egy sorban, aaaz… mindjárt megvan, az száznegyvennégy. Már amennyiben négyzet alakú a terítő.
- Mire gondolsz most? – törte meg a csendet Elke tejfölszőke keretben ragyogó arccal.
Rövid tétovázás után azt akarta mondani, mint egy hófehér királynő elefántcsontból faragva, de erről egy régi sakkfeladvány jutott az eszébe, ami megakasztotta a bókolásban. A kockás terítő csak tovább rontott a helyzeten, míg végül csak eljutott egy udvarias sablonig.
- Gyönyörű vagy Elke.
- Ugyan Herbi. – pirult el kislányosan. – Tízre otthon kell lennem… - A kissé megjátszott szégyenlős szemlesütés elterelő hadművelet volt csupán, kiszámított késleltetés. Egy felesleges igazítás a kék hajszalagon, és végül a válaszcsapás. Legalábbis Herbert összehangolt offenzívaként élte meg a halk kérést. - … ha addig elkezdi a zenekar, táncolunk?
Mennyire átlátszó és mennyire védhető, gondolta Herbert miközben lopva az órájára pillantott. Alig múlt nyolc, a zenészek kilenc előtt sosem mutatkoztak még a bárpult környékén sem. Magabiztosan dőlt hátra, és némán biccentett a lány felé. Azt képzelte kívülről teljesen úgy nézhetett ki, mint Bogart, aki úgy osztogatja a lányok felé ritka mosolyát, mint Néró a kegyelmet. Egy személyben volt cézár és gladiátor. Ahogy így eljátszott a gondolattal, s magát élet és halál uraként rabszolganőkkel húzott hintóra képzelte, a szék lába hirtelen megcsúszott alatta. Kibillent egyensúlyából, s csak a közeli zongorának köszönhetően nem zuhant hanyatt. Egy egészen hamis G-moll robbant a terasz vendégeinek beszélgetésébe, ahogy Herbert kétségbeesetten a billentyűkre csapott. Egy pillanatra megállt az idő, a mozdulatok belefagytak a disszonáns leütésbe, hogy aztán a beállt csendet hangos nevetés törje ezer darabra.
- Úristen, Herbi! Annyira megijedtem! – fújta ki a levegőt Elke megkönnyebbülve. Arcát csak még inkább megszépítette a félelem, és ez volt az a kapaszkodó, mely megmentette Herbertet a totális megszégyenüléstől.
- Maradj így, ne mozdulj! – hadarta, miközben merev tenyérrel próbálta mozdulatlanná bűvölni a lányt, másikkal a szék karfájára akasztott fényképezőgép dobozán matatva. S ahogy előbb a felüvöltő G-moll pár pillanatra, az exponálás halk kattanása évtizedekre mozdulatlanságba zárta Elke vonásait. Ha szobrász lennék évezredig is akár, gondolta Herbert.
Hogy a feszültséget oldja, drága konyakot rendelt mindkettőjüknek. Elke megkönnyebbült, úgy érezte a fiú végre kezd felengedni. Még egy gyermeki, belefeledkezett mosolyt is sikerült elkapnia tőle, amikor aprólékos műgonddal visszahelyezte párnázott szarkofágjába az imádott ereklyét.
- Azt hittem tönkrement. - jegyezte meg Elke, és mélyen belélegezte a konyak hársméz illatát.
- Nem, ez már az új! – mondta elragadtatva Herbert. - Most nem veszem megint elő, de Zeiss optikával van, a kép olyan éles lesz, mint a penge.
Elke kortyolt kicsit az italából. Nem szerette különösebben a konyakot, de valami megmagyarázhatatlan okból az érzékei teljesen kiélesedtek és befogadóvá tették e kulináris élmény iránt. A szavak csak szűrten jutottak el tudatáig.
- Igazi jénai üvegprizma, nem valami ócska, foncsorozott, műanyagvázas akármi. Gyönyörű a rajza.
- Én valami mélyzöld fenyőerdőt érzek. Talán gyantaillatot?
- Teljesen modern a filmbehúzója. Elő sem fordulhat, hogy vakon kattintgatok a semmibe, mert az orsó be sem húzta a filmet. Egyetlen pillanat sem múlik el így.
A tekintetük találkozott. Fürkészőn nézték egymást. Elke egy egészen felélénkült, közömbös és idegenkedő kifejezéseit levedlett arcot látott, Herbert a szoborszépségbe merült, az arányos és kiszámítható, sem hibát sem váratlant nem tartogató vonásokba, amikre csak évek múltán un rá az ember. És anélkül, hogy tudatában lettek volna, ez volt az utolsó romantikus pillanat, amivel megajándékozták egymást rövid ideig párhuzamban futó életük során. Még a karót nyelt pincér sem merte megzavarni őket, hirtelen fordulattal tért ki a bárpult irányába Ámor nyílzápora elől.
- Talán mégis egy kis jázmin… - suttogta a lány.
- Praktica. L-sorozat. - válaszolta Herbert.
- Úgy hatnak egymásra ezek az ízek, mint ahogy a hangok követik egymást a zongorán.
- Semmi automatika. Minden analóg.
- Nem is a billentyűkön játszik ez a kéz, hanem a gerincemen. Csigolyáról csigolyára táncol.
- Fénymérő sincs… csak a szemed. Csak a szemed.
Még a fiatal zenész is úgy érezte, valami kibontakozó csodát kénytelen rövid időre felfüggeszteni amikor odajött hozzájuk, és udvariasan megkérte őket, hogy húzzák arrébb az asztalukat. Megtört a varázs, a dallam félre siklott, a kép fényt kapott és örökre elveszett. A látható a láthatatlannal nem keveredett.
- Fél tíz, lassan indulnunk kell. – adta hóhérkézre Herbert a szerelmüket.
- Induljunk. – fogadta egykedvűen az ítéletet Elke.