vissza a többi közé
Imrét bolondnak tartották munkatársai. Minden alkalmat megragadtak, hogy nevetség tárgyává tegyék, vagy egyszerűen csak megalázzák. Barátai nem voltak sem a műhelyben, sem a munkásszállón. Régebben volt ugyan egy szobatársa, egy szatymazi szakmunkás, de néhány hónapja egy betonkeverőbe vetette magát az építkezésen, ahol dolgozott. Sokak szerint Imre beszélte tele a fejét, mások szerint a központi bérelszámoló hölgy iránti viszonzatlan szerelme szolgáltatott okot a tudatosan átgondolt önmegsemmisítésre.
A baleset után Imre rákapott az italra, s egyre különösebben kezdett viselkedni. Vencel művezető gyakran viccelődött beosztottjai között a reggeli szünetben, hogy Imre kergette öngyilkosságba szobatársát. Ilyenkor hangos hahotázástól visszhangzott a szerelőcsarnok, csak úgy hullott a morzsa a munkások szájából. Imre rendszerint ügyet sem vetett a durva tréfákra, csak ült a satupad mellett s csendesen költötte étkét.
A különös dolgok egy buszkiránduláson kezdődtek, amit a vállalati vezetőség szervezett egy közeli halastóhoz. A busznak többször meg kellett állnia, mert Imrének hányingere volt. Egy idő után a munkások zúgolódni kezdtek, legfőképp az esztergályos Berci. Sosem szerette Imrét, külön öröm volt számára ha kényelmetlen helyzetbe hozhatta őt. Volt, hogy hígítót töltött Imre pálinkás üvegébe, máskor szerszámait kente be faggyúval.
Mikor a busz megérkezett a halastóhoz Imre úgy döntött, hogy inkább nem száll ki. Rosszul érezte magát. A többiek egymást ütötték kacagva, s könnyeiket törölgetve indultak a közeli Horgász Büfé irányába. Az ötlet, hogy Imrét dobják a tóba Berci fejéből pattant ki a negyedik pohár zöldszilváni után. Jóskának és Mártonnak még nem okozott leküzdhetetlen akadályt a helyváltoztatás, követték az esztergályost a buszhoz. Ám a busz üres volt. A sofőr szerint Imre a partra indult, de a három ittas férfi nem találta, és nem is került elő az indulásig. Másnap a gyári zuhanyzóban vonták kérdőre, de ő csak némán meredt rájuk. A dermedt csend csak méginkább felkorbácsolta Berci haragját, aki diadalmasan tartotta Imre sapkáját a zuhanyrózsa alá. De hiába engedte meg rá a hidegvizet, Imre csak mosolygott minden öröm nélkül.
Hűvös volt az ősz és Imre megfázott hazafelé a vizes sapkában. Állapota egyre csak rosszabbodott, majd a több hónapos betegsége felőrölte őt. Csak napok múltán talált rá a takarítónő, senki más nem érdeklődött iránta. Imre keze egy zsírpapírt szorongatott, amin egyetlen, alig olvasható sor állt:
"Lám, a betonkeverő engem is legyűrt!"