vissza a többi közé
Volt egyszer egy 38. Magyar Filmszemle, amin a zsűri különdíját egy Nicolaus Myslicki álnév mögé rejtőző fiatalember nyerte meg. Toepler Zoltánt az ismeretlenség és jelentéktelenség homályából mégsem tehetsége emelte ki. A botrány hónapokkal a bemutató után robbant. Ennyi idő adatott csupán a rendezőnek, hogy megmerítkezzen a hamis dicsfényben. Aztán a glória hirtelen lejjebb csúszott. Fojtogató érzés. Talán egy fuldokló érez hasonlót?
Toepler családias hangulatú értékelést követően vehette át a kísérleti film kategória különdíját, melyet a szöveg és kép formabontó használatáért, valamint egy szakrális téma szokatlan, újszerű feldolgozásáért ítéltek neki. Nocsak.
A zsűri (Tímár Péter, Hartai László és Gelencsér Gábor) dícséretesnek tartotta, hogy mennyi értékelhető film született, s hogy az alkotóknak volt merszük komoly társadalmi kérdések boncolgatásához. Mert bátorság az volt, semmi kétség! Sajnos több is, mint az egészséges lett volna. Tímár Péter minden bizonnyal idiótának tartotta volna, ha valaki akkor arra figyelmezteti, hogy nyílt levélben kell majd vallania sajnálatos tévedéséről. Idióta persze szerepelt a történetben, csak épp máshol kellett volna keresni. Pontosabban még keresni sem kellett volna, csak észrevenni. Hisz ott volt... az orruk előtt!
Toepler Zoltán Álszent című filmje egy szektáról, kiközösítésről és a gyülekezeten belüli igazságtalanságról szól. Toepler maga alakítja a főszereplőt, egy labilis idegrendszerű szektavezért, akiben a szexuális magatartászavarok egész kis gyűjteménye fellelhető. Az önéletrajzi ihletésű filmben színészi játéktól nem kell tartanunk, az azonban szomorú, hogy ez az áldatlan végtermék mégsem vicc, nem trükk. Sajnos a rendező komolyan gondolta. És ez a legborzalmasabb az egészben. Mert mire számíthat az óvatlan néző, ha egy beteg elme beteg lélekkel párosulva 94 percen keresztül vetél a vászonra? Semmi jóra.
Amit viszont megkap cserébe: Toepler perverz vízióinak, vélt sérelmeinek és aberrált állatkínzásának összedarált, félig rágott masszáját. Az, hogy egy elmeháborodott filmet készít, vagy drámaírással próbálkozik, alapvetően nem baj. Az viszont kétségekre ad okot, ha egy ilyen szellemi melléktermék a Magyar Filmszemlén kivívja a szakavatott zsűri elismerésével járó félmillió forintos díjazást. Mert ezzel létjogosultságot nyert egy degenerált, erkölcsileg elfogadhatatlan tartalom; hitelesítve lett Toepler torzszülött agyréme. Az ő felelőssége itt elmeállapotára való tekintettel kétséges, bár aligha mentesíti a számadás alól. De hogyan történhetett meg, hogy nem volt mellette senki, aki józan ítélőképességre és lelkiismeretre hivatkozva megakadályozta volna törekvésében? Senkiben sem merült fel kétely a forgatás közben, hogy amit művel, az egy éppelméjű ember számára elfogadhatatlan? Hogy ha a nemi eltévelyedésért nem is, de állatkínzásért esetleg megütközik a törvénnyel?
Nem, nem volt egyetlen ilyen ember sem. A film elkészült, beválogatták a filmszemlére, ahol különdíjban részesült. Ezek után miért csodálkozunk azon, ha Toepler értetlenül áll a számonkérés előtt? Hiszen munkájában segítették őt, bátorították, s végül elismerték. Szégyenletes, de mindez megtörtént. Nem titokban, nem zárt ajtók mögött, hanem a nyílvánosság előtt, bárki számára hozzáférhetően. Egyszerűen nem értem a zsűrit. Vagy ennyire a végét járjuk? És mit gondolt vajon Báron György, miközben nyáladzó kritikát írt erről a hulladékról az Élet és Irodalomnak? Bele akarok látni egyáltalán ezekbe a fejekbe?
Nem, ezt talán most inkább kihagyom. Jó nekem így... bátortalanul és álszenten. De Toepler, neked még kell futnod egy kört! És ha maradt még benned valami, ami halványan emberinek nevezhető, akkor ráhúzol még párat. Tudod, amolyan zsiványbecsületből bazd meg!